Egy lelkisegélyszolgálatos naplója

Szervusz Naplóm!

Ma felhívott egy elkeseredett hintaló a Botswanai Nemzeti Állatkertből. Meghallgattam. Tudom, most arra gondolsz, biztos megint egy huncut telefonbetyárt fogtam ki, de nekem most más a megérzésem. Fapaci nehezen nyílt meg. Elmondta, hogy 15 éven keresztül boldogan élt fogságban is. Az állatkert rendszeresen szervezett nekik programokat. Voltak hegyitúrán a
Himalájában, gyakran bungee jumpingoztak, az activity-bajnokság pedig mindig roppant viccesre sikerült. Ahogy azonban teltek az évek, rájött, hogy hiányzik még egy cseppnyi borzongás, egy falatnyi szenvedély. Ekkor varázsütésre megérkezett az olasz csődör,
Kancsikó. Azonnal beleszeretett. Sokan nem nézték jó szemmel az ő rajongását a hús-vér ló irányába – mindig azok a csúnya előítéletek. De őt nem lehetett leállítani, nyíltan felvállalta érzéseit. Az első hetek önfeledt boldogsága azonban elhomályosította józan ítélőképességét.
Sajnos csak most vette észre, hogy Kancsikó kihasználta, nem volt számára más csak szexuális játékszer, egy olyan módja az élvezeteknek, amit még nem próbált. A kalandnak azonban más következménye is van, nem csak az égető fájdalom, amely belülről mardossa. Közös gyermekük született ugyanis, aki miatt állandóan kamerások forgatnak az állatkertben, valamint őt
is vizsgálatról vizsgálatra szállítják a világ különböző részeiről érkezett tudósai. A hab a tortán, hogy a kicsi hintaló is pont azokkal az idióta gumimacikkal barátkozott össze, akik a beléjük pumpált rengeteg adalék és emulgálószer hatására teljesen meghülyültek. Itt elsírta magát és lecsapta a kagylót. Remélem nem csinál semmi butaságot...

Na, megyek aludni. Aztán el ne oxidálódj holnapig, Kedves Naplóm!